Vagy két órácskát hallgattuk az egyre erősödő hőségben a csatazajt, amit a várócsarnoknak kinevezett hangár hullámlemez borítása rendesen fölerősített majd megérkeztek a „lovacskáink”, vagyis a Sea King helikoptereink. (Csak a történelmi hűség kedvéért említeném, hogy több amerikai tengerészgyalogos ismét lemaradt, azaz hátrébb sorolódott néhány órácskával.)

A megérkezés pillanatai 2003. augusztus eleje – Babilon ideiglenes heliportja

A raklap szerencsére szabványos, úgyhogy legalább a tengerészzsákokat nem kellett átrakodnunk, hanem egyből gurultak a helik fedélzetére. Mi meg végighallgattuk a loadmaster eligazítását, ami általában a vészhelyzetekben való viselkedésről szól, de most kiegészült még annyival, hogy megkért mindenkit, ha harcra kerülne sor, viselkedjünk egyszerű utasként, ő majd a géppuskával intézi a dolgokat. Igaz, hozzátette azt is, hogy ha vele történne valami, akkor tegyünk azért belátásunk szerint…

Lenyűgöző volt az az erő, ami a gépből áradt. A felszállásnál az volt az ember érzése, mintha csak úgy üresen rugaszkodna neki a hatalmas szitakötő. Pedig a raktér rendesen tele volt, a már megszokott hering-üzemmódban szorongtunk egymás mellett, az ismeretlent fürkészve a hatalmas zajban, amit a hajtóművek és a nyitott oldal- és raktérajtó között áramló levegő okozott.

A loadmaster fedélzeti géppuskásként
Felszálláskor beszorult még némi por, az óriási huzat egyetlen pozitív tulajdonságaként kivitte legalább annak egy részét – már ami nem tapadt le azonnal a felszerelésen és a testünkön. Az emelkedést nem nagyon erőltettük, már csak azért sem, mert a helikopterek egyik legjobb védekezési módja a vállról indítható rakéták ellen az ellenséges területek fölött repülve a kis magasság és a nagy sebesség. Akkor ugyanis nagyon gyorsan kell a gépre fordulnia a kezelőnek, hogy nagyon kevés idő marad a cselekvésre, amikor észleli a helikoptert. Ez egyébként azt is jelenti egyben, hogy a rakéta hő-követő irányító fejének nincs ideje befogni és rögzíteni a célt, tehát nem indul el még akkor se, ha a kezelő már lőne.

A sivatagot hamar művelt területek váltották alattunk. A mintegy hatezer éve gyakorolt öntözéses földműveléssel – kis túlzással – csodákra képesek a helyi földművesek. A folyóktól sok-sok kilométernyire elviszik a vizet apró csatornák rendszerén oly precizitással, hogy az öntözött zöld- és nem művelt sárga területek fentről olyan élesen elválnak, mintha egy óriási vonalzóval húzták volna meg a határokat.

Kattintással nagyitsa ki a képeket!

Települést nem nagyon láttunk fentről, inkább csak az itthoni tanyabokrokhoz hasonlatos pár házból és pálmalevél fedte kunyhókból álló falvak mellett repültünk. Igaz, a lakott helyeket biztonsági okokból inkább elkerültük. (Szerencsénkre) végül is eseménytelen repülés után először Al Hillah – a magyar zászlóalj leendő – otthonát befogadó város tűnt fel, majd a tőle csak öt kilométernyire lévő történelmi Babilon fölött, a folyóparton Szaddam által építtetett elnöki palota sárga tömbje.

Felszállás – útfelderítésre és járőrbe induló Kiowák

Az ideiglenes heliportra – ahol később a lengyel szállítóhelikoptereink (MI-17 és Sokol) állomásoztak és szinte minden Irakban repülő helimadár megfordult – hatalmas port felkavarva ereszkedett le a két OH-58. Biztonságban voltunk. Kipakoltunk, elbúcsúztunk a személyzetektől és megkerestük a leendő otthonainkat, majd a munkahelyeket. Ott kiderült, hogy a konvojjal előző nap elindult kollégáinknak még bő hatórányi utazás van hátra – ha minden jól megy.

Elhelyezkedtünk, lezuhanyoztunk, felfrissülve ettünk, ittunk, majd dolgunk végeztével kiültünk a sátor elé egy kicsinyt a frissen beszerzett kempingszékeinkbe. Azt hogy mi magyarok valóban elszánt és kemény legények vagyunk a gépkocsikkal később megérkezett, koszos, kialvatlan kollégáink abból is lemérhették, miközben a zsákjaikat és önmagukat elvonszolták előttünk, ahogy a felénk vetett gyilkos pillantásaikat álltuk…

Alezredes úr korábbi irásai:
C-130 Herculessel Irakban
Koszovó – második rész
Koszovó – első rész
Sidi Ali Bir Lahlouban
Repülni Jó helyek a világon – a Szahara