Az első vitorlázó egyedül-repülésem „utasa” nem lehetett más, mint Manci. Manci, a homokzsák. Amikor leszálltam, jókora arccal azt találtam mondani, hogy azért volt jobb utas, mint az oktatóm, mert nem dumált annyit. „Azt nem, mert bepisilt” – jött azonnal a replika. Amikor megnéztük, „Manci” ülése valóban vizes volt, mert az előző heti nagy esőben elázott a homokzsák.

Pedig Szabó Péter igazából nem is akart repülni. Erről tovább így mesél:

Nem mondhatom, hogy már gyerekkoromban is vonzott a repülés. Én úgy gondoltam – mivel nem ismertem – hogy a repülés nagyon nehéz dolog. Arra születni kell, azután meg még rengeteget tanulni, erős koncentráció, vagányság, bátorság, matektudás. Apropó matek! Végül is az segített, mert a matekdoga alóli kibúvás nagy lehetőségét jelentette a felvételi vizsga, amelyre a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola toborzói hívtak.

Felvettek tiszthelyettes szakra. A képzés után MI-2-t üzemeltettem sokáig. Nagyon jó volt ott dolgozni, megszerettem a repülést, a repülő embereket és a repülőtér hangulatát. Az átszervezések sajnos elvitték a szervezetünket, el a szeretett helikoptereinket. Kétgyermekes családapaként választanom kellett, hogy a költözés és a vele járó problémák (feleség munkahelye, gyerekek elhelyezése) vállalásával maradok a szakmánál, vagy váltok. Váltottam.

A repülés egy-az-egy méretarányról lekicsinyítve maradt meg az életemben: modellezni kezdtem. A modellezésen át „oltottam be” tulajdonképpen a gyereket is a repülés imádatával. Amikor elérte a lehetséges alsó korhatár határát, azonnal elkezdett kérlelni, hadd repüljön. Igent mondtunk, vállalva a várható anyagi terheket, az izgulást.

Kattintással nagyítsa a képeket!

Taglieber Miklós, akit én nagyon nagyra tartok és akinek segítője lehettem még korábban, Svédországban, elvállalta az oktatást. Mivel Petit mindenképpen nekem kellett kivinnem a Hármashatár-hegyre, rábeszéltem a nejem, hogy akkor már én is inkább beiratkoznék a tanfolyamra, ahelyett, hogy csak lógatnám a lábam.

Nem örült. Azért bevállaltuk.

Az elméleti oktatáson, géptoláson, a „szokásos” repülőtéri kulimunkákon sikeresen túljutottunk. Az első repülés az csodálatos élmény volt, ugyanakkor megmutatkozott a szépsége mellett minden nehézség is. Tartani az irányt, a sebességet, figyelni a horizontot, közben ellenőrizni a fülkében a műszereket, a környezetet, a földet, leszállójelet – és ezeket mind megtalálni! Szélre rátartani. Először nehezen ment.

Azután egyre jobban belerázódtam, ösztönösen kezdtek jönni a mozdulatok, egyre kevesebb koncentrációt követeltek az alapok, egyre jobban kitárult a köröttem lévő világ. Megtaláltam Budapestet! Végül olyan jól sikerült haladnom, hogy – azon túl, hogy az oktatóm már a sakkozni tanulást is felajánlotta alternatívaként a vitorlázó repüléssel szemben, ellentétben másokkal, akiknek a súlyzózás volt a javallat – a csoportomból először engedtek el egyedül.

Az egyedül repüléshez az érzéken, szorgalmon kívül még egy dolog nagyon fontos: a bizalom. Én ezt a bizalmat éreztem és kaptam meg a csapattól – a leszállás utáni gratulációkon és az elmaradhatatlan simázáson túl – és ezt köszönöm a hármashatár-hegyi közösségnek! Azt, hogy az első egyedül repülésem hogy zárult, már olvashatták a cikk kezdetén. Petivel megállapodtunk, hogy nem fogja bánni – de tényleg nem ám! – ha a gyémántkoszorút is előtte szerzem meg – persze maximum egy héttel!

Korábbi anyagok:
Műrepülés kétféleképpen
Termikek hátán vitorlázva

Ajánlott link:
Hármashatárhegyi Repülőtér a Wikipédián