Kóré Zoltán a szegedi vitorlázórepülő bajnokságról
A héten hosszabban beszélgettem Koré Zoltán pilótával az idei 61. magyar szegedi vitorlázórepülő nemzeti bajnokságon szerzett élményeiről, ahol az utolsó versenynap az előző héten volt.
Először a versenyszámok lényegéről kérdeztem a pilótát. Zoltán elmondta, ma már a szabadságok kivétele miatt csak 9 naposak a versenyek, Szegeden az időjárás 6 érvényes versenynapot engedett, volt egy érvénytelen nap is, ahol Zoltán második lett, de kevés versenyző teljesítette a feladatot, így elúsztak azok a pontok.
A vitorlázó repülőgép versenyeken a versenyzők útvonalakat repülnek kétféle módon. Az egyik típusú verseny feladatnál körülbelül 200-500 kilométert több pontot érintve úgy kell lerepülni, hogy a forduló pontokon egy 500 méter széles koordinátákkal megadott légi kapun repül át a versenyző. Itt magassági korlátok is lehetnek, 1500 méter alatt például már könnyebben jöhet a nagyobb merülés. (Racing tasks)
A másik típusú feladat időtartamhoz kötött, többnyire három óra a repülési idő, amit a jobb eredmény elérése érdekében célszerű a levegőben tölteni. Ha valaki hamarabb teljesíti az utat, akkor is három órát számolnak. Az útvonalon akár 10-40 kilométer átmérőjűek is lehetnek az előirt fordulópontok, nagyobb a pilóta útvonal választási lehetősége. Ilyenkor nem kell a mezőnynek együtt indulnia. (Speed tasks vagy Assigned area task)
A versenyzők légi GPS-szel, egy loggerrel repülnek, ami mindent rögzít és a leszállás után az ebből képzett fájlt leadják, a napi feladatok teljesítéséért pedig pontokat kapnak. Az első típusú feladatnál a sebesség, a másodiknál a minél nagyobb megtett út az alap, mindkettőt egy program átlagsebességre felszorozza. A gyengébb vitorlázó gépekkel repülőket hendikep szorzó segíti vagy büntetőpontok csökkenthetik a versenyző teljesítményét. Például tiltott légtérbe repülés, terepre szállás vagy helyette a motor bekapcsolása.
Kóré Zoltán egy Ventus 2 típusú 15 méter szárnyfesztávú géppel repül, amit egy német világbajnoktól, Wolfgang Janowitsch-tól vett tavaly, így jó az aurája. A német felspécizte a gépet, ami bár 18 éves, de ezért jobb, mint a gyári. Siklószáma papíron 48, ami azt jelenti, hogy egy kilométer magasról annyit siklik, ehhez közelit tud a valóságban is. A gépet a jobb siklás érdekében 200 liter vízzel lehet tölteni, viszont emiatt lassabban emelkedik a termikben.
Igazi versenygép, nincs benne motor, ami Zoltán szerint ösztönzőleg hat rá. Mivel ez volt a legjobb gép a mezőnyben, ezért neki sokkal jobb időket kellett repülni ugyanazért a pontokért. A gép kabinja egy kicsit szűk, de a kényelmetlenséget ellensúlyozza, hogy kisebb kormányerők kellenek a vezetéséhez, nem kell állandóan a botot fogni.
Kértem, hogy készítsen a versenyen mobilfotókat, az ő képeit látjuk a cikkben, és írjon le egy általános versenynapot Szegeden. Eszerint 10 órakor az eligazításon megkapták a napi feladatot, amit ő feltöltött a komputerébe és megtervezte az útvonalat. Menet közben az autó GPS-hez hasonlóan a gépben neki mutatja a képernyő a pozíciókat és a kívánatos paramétereket. Közben a segítője, Cziráky Gergő gondoskodott a vízfeltöltésről és kivitte a naponta változó starthelyre a Ventus 2-őt. Zoltán babonája, hogy mindig maga teszi be a start előtt a komputert, az ejtőernyőt, az akkumulátort és az ivóvizet.
Délben elkezdték a vontatást, mind a 23 versenyzőt Kiskundorozsma fölé húzták 500 vagy 600 méterre, és a versenyzők tekertek felfelé a minél nagyobb induló magasságért. A szabály szerint az utolsó felszállónak is adnak 20 percet erre, majd amikor rádión megnyitják a 10 kilométer széles start-cél vonalat, akkor indul a verseny. A versenyen a második napon volt másfél órás feladat is, ott Zoltán nem tudott erős emelést fogni, nincs idő a korrigálásra.
