Úszótalpas motoros sárkány a közelmúltban a Balatonon

A balatoni hidroplán repülésnek nemcsak a két háború közti története érdekes a Junkers-szekkel, hanem kevesen tudják, hogy 30 évvel ezelőtt is repültek saját építésű úszótalpas motoros sárkánnyal. Horváth Attila veszprémi pilóta küldött erről a Hidroplánok oldalunknak fényképes és videós beszámolót, amit köszönettel adok közre.

„A Sárkányrepülő Klub Veszprém az 1980-as évek elején alakult. Az első időkben vitorlázó (gyalogos) sárkányrepüléssel foglalkoztunk. A motoros sárkányrepülés térhódításának köszönhetően klubunk 1985-ben beszerzett egy kétüléses változatot. Jó páran ezzel a szerkezettel kezdtük el növelni a repült óráinkat és a tapasztalatainkat.

1986-ban merült fel a gondolat: mi lenne, ha motoros sárkányunk kerekeit úszótalpra cserélnénk, ha már olyan közel van a Balaton!? Klubvezetőnk, Kehrer Béla – későbbi többszörös Nemzeti Bajnok, Világbajnokság 4. helyezettje – jól felszerelt műhelyében építeni kezdett egy úszótalp-párat. Alakja, méretezése pár fotó alapján, találomra készült. Hungarocell tömbből vágta ki a testet, erősítő gerincet kapott, majd üvegszálas-műgyanta bevonatot. Formája a mai szemmel nézve furcsa: alul teljesen sík felületet kapott, az utolsó harmadnál egy méretes „lépcsővel”.

Első próbát a Balatonon, az örvényesi strandon tartottuk 1986-ban, egy meleg szeptemberi napon. A szerkezetet lelkes csapatunkkal a parton szereltük össze, majd vízre tettük. Kiderült: a talp vízkiszorítása a talp hátsó harmadát érintve a – vízleszakító lépcső után – elégtelen, így a vízfelszínen minden akarat ellenére hanyatt dobta magát.

Ezután Béla bátyónk műhelyébe visszakerültek a talpak és egy időre feledésbe merült a terv. Aztán 1988-ban újra előkerült a projekt: a kérdéses helyre ragasztott még vagy 10 cm vastagságú hungarocell réteget. Abban az évben tavasszal egy eldugott helyen (engedély híján…) a Nagyvázsony melletti tavon ismételtük meg a kísérletet. A vízen kiválóan, tökéletes súlyponti helyzetben úszott, így elérkezett az idő a kipróbálásra. Kisebb nehézséget okozott a motor kézzel való beindítása stégről (nem volt önindító) és a vízfelszínen való kormányzás: még nem készült el a kormányfelület és az irányítószerkezete. Azonban megtapasztaltuk, hogy kisebb sebességnél a szárny megfelelő kormányzásával megoldható ez a probléma, így nem is került beépítésre ez a szerkezet.

Többen sikeresen kipróbáltuk a vízi repülést, ami merőben eltér a kerékről való felszállás érzetétől: gázadáskor először nagyon lassan gyorsul – „mintha mézben lenne” – egy bizonyos sebesség elérésekor (kb. 20 km/h) a talpak hirtelen felfutnak a víz felszínére és szárnyashajóként (csupán a lépcsővel érintkezve) rövid idő alatt felszálló-sebességre (kb 60 km/h) gyorsul. Úthosszban ezt úgy lehet elképzelni az akkori szerkezetünkkel, hogy az első szakasz az egész kb. harmada: 30 m, a vízre való felsiklást követően még jó 50-60 m-nyi gyorsulás után lehetett elemelni, időtartamban viszont ez a két szakasz azonos, természetesen mindezt a szélirány és erősség befolyásolta.

Aznap az utolsó vízre való leszálláskor klubtársam ölébe ugrott a két talp között egy méretes hal, amit jó jelnek vettünk, így visszadobtuk. Lehet, hogy kívánni is kellett volna valamit a siker érdekében, ugyanis az nem igazán következett be, ami a vízi repüléseink jövőjét illette.

Nemsokára a Balatonon is repültünk az Évadnyitó ünnepség napján, ami emlékeim szerint abban az időben a Kékszalag versenyek napja is volt. Ez a repülési napunk is valószínűleg „fű alatt” történt – és még pár – mivel írásos nyomát ennek sem találom a dokumentumaimban.

Egy légcsavart elég hamar leamortizálva azonban újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak: mivel nem volt a talpak között „fröcskölésgátló felület” a fa toló légcsavarunk jó párfelszállás után egyre több sérülést szenvedett: a vízcseppek kb. olyan sérülést okoztak a nagy fordulatszámú légcsavaron, mintha kavicsot dobtak volna a légcsavarkörbe. Később ezt a problémát is sikerült kiküszöbölnünk.

Hivatalos felkérésre 1989. május 20-án repülhettünk az Évadnyitón: a balatonarácsi strandon tettük vízre a szerkezetet. Volt egy emlékezetes felszállásom is: jobbról éppen közeledett a versenyen résztvevő hajóraj a füredi kikötő felől, amikor a gépemet irányba fordították a segítők és teljes gázzal megkezdtem a felszállást déli irányba, a hajók előtt. A balról jövő, kissé keleties szél azonban a vízen való siklás alatt irányomtól eltérített (megfelelő hatékonysággal nem tudtam irányban tartani) és az élen járó sötét fa építésű, kecses testű vitorláshajó felé sodort. Mivel már a felszínen való siklás szakaszában voltam, gázlevétellel valószínűleg éppen telibe trafáltam volna. Így inkább teljes gázt adtam és egy elegáns bal fordulóban való elemelkedést kezdtem meg a hajó előtt. A jelenlévő nézőknek állítólag tetszett a látványos mutatvány, a hajóban lévőknek talán kevésbé: a manőver miatt keletkezett hatalmas vízfüggönnyel kissé be sikerült terítenem a hajót.

Sajnos, a repülési engedélyünk csupán erre az egy napra szólt: az akkori Légügyi Hatóság többszörös megkeresésemre, megfelelő lebonyolítási tervezet beadása után engedélyezte. Távlatilag azonban megerősítették, hogy miután kidolgozzuk a vízi repülések „Végrehajtási utasítását” , gondolkodhatunk rendszeres repülésben.

Gondolkodtunk is: találtunk egy helyet a balatonfűzfői strand mellett, a Fűzfői öböl széltől, hullámzástól védett területén, ahol megfelelő szabad terület áll rendelkezésre a vízi repülőtér kijelölésére, ráadásul nagyméretű szabad partterülettel rendelkezik. Érdekességképpen megemlítem, hogy a kite-szörfösök kedvelt „starthelye” jelenleg e terület.

Tehát a Légügyi Hatóság felől egyenesbe kerülhetett volna a dolog, azonban még egy hivatalt kellett ebben az ügyben megkeresnem, az akkoriban Balatoni Intéző Bizottság (BIB) néven működő testületet, amelynek székhelye érdekes módon Kaposváron volt.

A feldobott labda többször pattogott köztük és köztem, sajnos nem sikerült megállapodni.

„A Balatonon a belsőégésű vízi járművek magáncélú üzemeltetetése tilos! Értem én, de ez nem vízi-, hanem légijármű, igaz, felszállásig és a repülés befejeztével a vízen közlekedik.” Ezen az érvelésen elgondolkodtak és elkezdődött egy szabályzat kidolgozása a megfelelő környezetvédelemre az üzemanyag és egyéb szennyezőanyag vízbe jutásának kivédésére. Aztán pár hét múlva értesítettek, hogy mégsem engedélyezik a tevékenységet, mert olyan jármű, amelyik a vízen halad, majd onnan a levegőbe emelkedik nincs! Vagyis jogszabályilag nincs… Itt fejeződött be a történet számunkra. Ez kb. 1990 első felében volt. A Balatonról ettől az időponttól maximum jégről repültünk.”